Az Európai Hulladékcsökkentési Hét kezdeményezés keretében november 16-án délelőtt látogatást
tettünk a Nagykovácsihoz legközelebb eső hulladéklerakóba .

A NATE ökofilmklubjában vetítettük októberben a Szeméttel elárasztva című dokumentfilmet, majd most élőben is megtapasztalhattuk, hogy mi is történik a szeméttel miután a kukásautó elviszi azt a ház elől. Hiszen a szemét nem tűnik el, csak egy sokak számára ismeretlen útra indul!
A telepet 2000-ben nyitották még, s az 5. fázisát a tervek szerint 2039-ben kezdik feltölteni hulladékkal, s
ezt követően még 17 évig hordják ide Budapestről a szemetet. Jelenleg napi 200–300 kukásautó üríti ide
édesnek legkevésbé sem nevezhető terhét. Főbb technológiai lépések: mázsálás, aprítás, rostálás,
elszállítás (főleg a papír és műanyag frakciót) a Mátravidéki hőerőműbe, lerakás (beleértve az égetés
után visszamaradt és ide visszaautóztatott kohósalakot), tömörítés, védő talajtakaró kialakítás, majd kb. egy évtized múlva a végleges rekultiváció.

Az égetéskor keletkező erősen mérgező pernye veszélyeshulladék, ezért speciális tárolókba kerül máshol.
Napjainkig kb. 10 millió m 3 depóniahulladékot helyeztek el itt, mely környezetvédelmi szempontból ugyanakkor a legkedvezőtlenebb (lásd nuhu-hierarchia-final-screen.jpg) megoldás.

 

A vízelszivárgás megelőzése miatt többrétegű védőszigetelést kell kialakítani (agyag, kezelt talaj, bentonit és műanyag zárórétegek).

 

A szivárgás ellenőrzését a szigetelés alátelepített több mint 1000 szenzor végzi. Ennek köszönhetően a szigetelés sérülése esetén pontosan  egállapítható a javítandó rész helye. A lerakott szemét azonban továbbra sem „inaktív”. Oxigéntől elzárva bomlik, melynek következtében nagy mennyiségű depóniagáz keletkezik. Ennek egyik fő komponense a metán, mely nem csak robbanásveszélyes, hanem a széndioxidhoz képest 27-szer erősebb üvegházhatású gáz. Ezért ezt 110 gázkút szívja el.

A kinyert gázt elégetik s energiáját áramfejlesztésre használják, mely egy kisebb város energiaigényét is kielégíti. A bomlás során keletkező, valamint a csapadékből leszivárgó víz, a lerakott hulladék hegyet átmossa.

A keletkezett erősen szennyezett csurgalékvizet egy 4 km hosszú dréncsőrendszer gyűjti össze, melyet kezelni kell. A tisztítás fordított ozmózison alapul, s az eljárás eredményeként a szennyvíz kilenctizede már elég tiszta ahhoz, hogy el lehessen vezetni a területről. 

A maradék a beszárítást követően veszélyeshulladék lerakóba kerül.
A telephez tartozik a 30000 tonna/év zöldhulladékot befogadni képes ipari komposztáló telep is.

A beérkező zöldhulladékot ledarálják a műanyagzsákokkal együtt , majd a darálékot a levegőztetővel és öntözővel is ellátott prizmákba rakják, melyet ha szükséges takarni is tudnak.
Itt a bomlás nagyobb hőmérsékleten gyorsan lezajlik.

 

A komposztot ezután átszitálják,  kiszűrendő a műanyagzacskó maradványokat és a nagyobb törmeléket.

Ez a gyakorlat erősen elgondolkodtató és legkevésbé sem szimpatikus. Persze elítélhetjük ezt a gyakorlatot, de nem tehetjük meg ezt anélkül, hogy saját gyakorlatunkat nem vetjük górcső alá, hiszen mindez a mi otthonainkban kezdődik azzal, hogy a hulladékot műanyag zacskókba rakjuk. Ajaj, még a végén összekoszolódna a kukánk!

„Nyisd ki a szemedet és csökkentsd a szemetet!” szlogen első fele megvalósult, hisz valamennyi résztvevő láthatta és megértette, hogy a szemét nem tűnik el, hanem még bonyolult és komplex ipari kezelés után is itt marad velünk hosszú időre, hiába takarjuk el a szeméthegyeket rekultivációval. A
tapasztalatok alapján még inkább sürgető a szlogen második felében megfogalmazott felszólítás, s erősen csökkentenünk vagy leginkább megelőznünk kell hulladéktermelésünket. Ez viszont mindenekelőtt rajtunk múlik!

Szöveg és fotó: Peregovits László

Tovább az eszköztárra