Nagykovácsi önkormányzata évek óta szorgalmasan pályázik. Utak, intézmények, zöldterületek, vízelvezetés — a fejlesztések jó része külső forrásból valósul meg, és ez így van rendjén. Örvendetes, hogy a hivatal figyeli a kiírásokat, és meg tudja mozgatni ezeket a forrásokat.

Közben azonban valami megváltozott körülöttünk. Talán a coviddal kezdődött, talán korábban — mindenesetre nőtt a lakosság beleszólási igénye a helyi ügyekbe, és nőtt az igényesség is a környezet, a természet iránt. És úgy tűnik, az íróasztaloknál is mozdul valami: a közösségek, a civilek bevonása egyre kevésbé kipipálandó formaság, egyre inkább valódi projektelem.

Így van ezzel az Európai Unió is. A korai kiírások még csak tájékoztató táblákat kértek. Később már lakossági fórumokat. Mostanra pedig — például a LIFE-programban — civilek, önkormányzat és hatóságok közös, rendszeres fórumokon veszik számba az elvégzendő feladatokat. Történt ez Bátyán és Püspökszilágyon is, ahol a vízvisszatartó projektek csodájára járt ország-világ.

A legújabb uniós „világítótorony"-felhívások arra valók, hogy mintát adjanak az egész uniós közösségnek. Van köztük egy, amelyik épp a Duna vízgyűjtőjéről szól — arról a vízgyűjtőről, ahol a mi patakunk vize is folyik. Ezekről azt írja a Bizottság, hogy „az állampolgárokkal és az érintettekkel közösen megtervezve és közösen megvalósítva" készülnek, és kifejezetten az a céljuk, hogy a megoldásaikat más térségek is átvehessék.

Vagyis a világítótorony fénye tényleg elér hozzánk — már ha nem csukjuk be a szemünket.

Bölcsek és laikusok?

Hogy ez nem pusztán brüsszeli divat, azt a tudomány is megerősíti. Pataki György Bölcs laikusok című tanulmánya épp arról szól, hogy a „szakértő" és a „laikus" szembeállítása elavult gondolkodási keret — sőt, „korántsem veszélytelen társadalmi előítélet". A bölcseket ugyanis rendre a szakértők között keressük, miközben a civil embereket és szervezeteiket előszeretettel tituláljuk laikusnak.

Pedig a tudás — érvel a szerző — mindig időleges, áthatja valamilyen fokú bizonytalanság, és mindig szituációfüggő is. A tudásformák sokfélék, versengenek egymással, és előre nem dönthető el, melyik a fölsőbbrendű egy adott probléma megoldásában. Ezért bölcsebb olyan eljárásokat intézményesíteni, „amelyek nyilvánvalóvá teszik a tudások sokféleségét, s lehetővé teszik dialógusukat". Egyszerűen fogalmazva: jobb döntések születnek, ha többféle tudás kerül az asztalra.

És van egy etikai érv is. A közügyekben hozott döntések másokat is érintenek, ezért nemcsak az számít, hogy jó döntés szülessen, hanem az is, milyen folyamatban született. Sérül a méltányosság, ha bárkit kizárunk belőle — „laikusságára", „érzelmi túlfűtöttségére" vagy állítólagos „irracionalitására" hivatkozva.

Senki nem tudja a tutit

Márpedig a polikrízisek korát éljük. A társadalomban és a természetben olyan jelenségek mutatkoznak, amelyekre őszintén szólva senkinek nincs kész válasza — sem a hivatalnak, sem a szakértőnek, sem a civilnek. Éppen ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármelyikük tudását parlagon hagyjuk.

A következő években újra megnyílnak az uniós források. Ha addig nem kezdünk közös munkába, az önkormányzatnak csak azok a projektjei lesznek, amelyek már eleve a fiókban vannak — sok közülük tíz-húsz éve készült, azóta viszont túl vagyunk néhány időjárási szélsőségen.

Mi lenne, ha ezeket együtt leporolnánk? Ha egy asztalhoz ülnénk mindannyian, akiknek fontos ez a település, akik tenni akarnak és tudnak? Ahol a műszakis a szemünkbe mondhatja, hogy neki az utak védelme a fontos, hogy a lakók tudjanak közlekedni. A civil, hogy neki a természetvédelem, hogy élhető környezetünk legyen most és a jövőben is. A politikus, hogy neki a források bevonása a feladata. És így tovább.

Hiszem, hogy még időben vagyunk. A legnagyobb kockázat ugyanis nem az, hogy nem lesz pénz — hanem az, hogy lesz, és olyan projektekre költjük, amelyek egyetlen lényegi problémát sem oldanak meg, csak növelik a számukat.

Most kell letenni a jövőbeli projektek alapjait, közösen, együtt mérlegelve – hogy ne fordulhasson elő, hogy távoli irodák tervezőasztalain egy tollvonással vágatják ki a fáinkat, kövezik ki a patakunkat, döntenek a fejünk fölött. Csak térkép-e táj? Nekünk nagyon nem.